Zaklatott szellemet láttam tegnap. Ide-oda tekintgetett, láttam, keres valamit. Szép nő lehetett életében, hisz szellemnek is az volt. Bár féltem, hogy félreért, megkérdeztem:
- Ki vagy, és kit keresel?
A válasz váratlanul ért: végigsimította homlokát, megmozgatta elgémberedett vállait, kitárta karjait, s mélyen szemembe nézett:
- Látlak, s tudom, hogy itt vagy! Engem nem ijesztesz meg! Láttam én már nálad rosszabbat is - mondta, s hirtelen hátat fordított, mintha valaki vállon bökte volna.
Kissé megreszkettem erős hangjától, teljesen átjárta testem minden porcikáját. Találkoztam már szellemmel előtte is, de ő valamiért más volt. Túl erős volt a jelleme; a szellemek általában félénkek, nem mernek közeledni hozzánk, ha pedig nincs más választásuk, akkor is inkább csak elvont jelekkel próbálnak kapcsolatot létesíteni. Ez viszont vehemensem járkált fel-alá a szobában, mint akinek halaszthatatlan dolga lenne, csak épp nincs meg hozzá a megfelelő eszköze.
Nem tudtam, hogy segíthetnék neki, megpróbáltam magamat a helyébe képzelni. Én nem tudom miféle erők működnek a világban, de egy pillanat alatt megértettem (-éreztem?), hogy valami fura történt vele mostanában. Gondolom nemrég válhatott szellemmé, s még azt sem volt ideje feldolgozni, hogy mit kéne tennie. Úgy éreztem, kétféleképp szabadulhatok meg tőle: vagy hívok egy szelleműző médiumot, aki átsegíti a túlvilágra, vagy én magam veszem kézbe az ügyet, s megpróbálom kideríteni, mire lehet szüksége, hogy a másvilágra kerülhessen.
Ötlet híján először megpróbáltam a bizalmába férkőzni. Akármennyire is erőltettem az agyam, nem jutott eszembe ki is az illető szellem, de tudtam, hogy valahol mi már találkoztunk. Szóval, amint járkált, mint egy tébolyult, egyre közelebb mentem hozzá; éreztem, hogy érzi jelenlétemet. Tekintete zavarossá vált, ahogy közelebb értem, kiült a félelem arcára. Elsápadt, s rám kiáltott:
- Ne! Ne gyere közelebb! Kérlek, bármit megteszek, csak ne bánts!
Szegény lélek, feletted már nincs hatalmam, hogy bánthatnálak. Érdekes volt, hogy az én hangom nem érte őt el. Mindent tisztán értettem, amit mondott, de hiába beszéltem neki, nem akarta meghallani.
Eljött a cselekvés ideje; másképp sosem találom ki mit akar, az pedig nem hiányzik, hogy ne tudjak tőle éjszaka aludni. Apropó, mennyi lehet az idő?
Tehát, minekutána kiderítettem, hogy ismerem az illetőt, de nem tudom ki az, s hogy én hallom őt, ő viszont nem engem (s feltételezem nem is lát), úgy gondoltam valahogy megpróbálom rávezetni a feladatára. Valami azt súgta, hogy ha az én hangomra nem is, de egy mélyebb, folyamatos hangra biztosan reagálna: megpróbáltam kinyitni az ablakot. Erre a szellem felsikoltott, s kiszaladt a szobából. Követtem óvatosan, nehogy messzebbre ijesszem, mert ugye az utcán fura lenne megmagyarázhatatlan dolgokat csinálni.
Tehát követtem a konyhába, ahol épp a rizs főtt a piros kis edénykében, amit még a lakás tulajától kaptam ajándékba évekkel ezelőtt. Már majdnem kész volt, ezért lekapcsoltam alatta a gázt, már megfő magától a fedő alatt. Erre a szellem még ijedtebben hátrált, s kést kapott a kezébe. Na, ez már nekem is sok volt: még sosem láttam ilyen szellemet, ami ennyire tudná kezelni megtestesült lelkét. Általában csak tárgyak lelökésére képesek, de ez folyamatosan kezében szorongatta a kést. Mit tehettem volna: felkaptam egy poharat, hogy jól nekivágom, de idegességemben kicsúszott a kezemből. Ekkor a szellem összeesett. Ez már tényleg több volt a soknál: hogy ennyire ne legyen tudomása arról, hogy már nem az élők sorában van...
Fura dolog történt ekkor: az ég megnyílt, mennyei harsonák szólaltak meg. A női szellem mellettem állt, rám mosolygott, örömömben a nyakába ugrottam, hisz rögtön rásimertem: a feleségem volt az. Könnyeimet hullattam, s ezerszer bocsánatot kértem tőle, hogy nem ismertem meg, de olyan fátyolosak voltak a gondolataim. Ekkor már hallotta szavamat, s ő is boldog volt. Éreztem, tudtam, boldogsága szinte simogatott kívül is, belül is. Éreztem, amit ő, éreztem a szeretetét. Egy pillanattal később azonban mindent elnyomó, vakító fény vett körül minket, s szeretetünk akkor már nem csak kettőnké volt, de mindenkié, s mindenkit éreztünk, és tudtuk, hogy minket is éreznek. Amint teljessé vált bennünk ez az érzés, már tudtuk, hogy többé sosem leszünk magányosak. Ismeretlen erő által vezérelve elindultunk a forrás felé, s ahogy egyre közelebb értünk, úgy éreztük egyre jobban az összeolvadást az emberek által ismert, s az azon túli világgal.
A konyhában nem maradt más, csak a feleségem holtteste, kezében a késsel.
műremek...
返信削除